Élete
1011-ben, Velencében született.
1031 szeptember 2-án talán azon ünnepélyek egyikén, amelyeket Henrik herceg békealkudozásai során rendeztek, tartották azt a vadászatot, amelyen Imre herceget egy vaddisznó megölte. A szülőket, akik elveszítették szeretett fiúkat, a földig sújtotta a váratlan csapás. István királynak új trónörököst is kellett választania, és először nagybátyja fiára, Vazulra gondolt. Ref, 83 old.
1032-ben azonban Orseolo Péter, István nővérének a fia a magyar udvarba került, és finom modorával, olasz furfangjával hamar megnyerte a király és a királyné rokonszenvét, akik bíztak keresztény voltában. Így az udvarban két párt alakult, amelyek egyike az Árpádfiak, a másik pedig a Péter trónöröklése érdekében ügyködött. A fondorlatok, cselszövések játékában az idegenből idekerült főpapoknak és lovagoknak, az udvari tisztségviselőknek köszönhetően csakhamar Péter kerekedett felül, és megvakíttatta vetélytársát, Vazult. Ez gyakori büntetés volt a középkorban; főleg a trónkövetelőket sújtották vele. Vazul testvére eltűnt. Az Árpád-házi hercegek, András, Levente és Béla még gyermekek voltak; ők a későbbiekben István tanácsára Lengyelországba menekültek. István élt királyi hatalmával és Orseolo Pétert formálisan is trónörökösévé rendelte. Intézkedése nem ütközött ellenállásba, mivel csak később alakult ki az a közvélemény, miszerint a királynak az Árpádok férfitagjai sorából kell kikerülnie. Péter, mint hivatalos trónörökös az udvari állásokba bizalmasait, az idegeneket ültette, testőrséggel vette körül magát, és mindent megtett, hogy majd amikor megürül a trón, azt elfoglalhassa. Ref, 83-84 old.
1038-ban I. István király halála után unokaöccse, Orseolo Péter trónfoglalása akadálytalanul ment végbe. Udvari tisztviselői királynak kiáltották ki, a főpapok megkoronázták, és a tömegek tisztelték benne a nagy királyuk által kirendelt utódot. Péter azonban keserű csalódást okozott. Idegen volt, nem ismerte sem országát, sem hivatása kötelességeit. Mindenkivel összeveszett és kegyenceit ültette a fontosabb állami és egyházi poziciókba; az egyházi javak egy részét elvette, másik részét megadóztatta. Emellett gyáva volt és saját embereit sem merte megvédeni. Az első elégedetlenség kitörésekor kedvenc tanácsosát, Budát kiszolgáltatta a tömegnek, amely felkoncolta. Ezután Péter sógorához, az osztrák őrgrófhoz menekült, aki tanácsára alattvalói megfékezéséhez a császári udvarban kért segítséget. Ref, 118-119 old.
Orseolo Péter gyáva futását a magyarok a trónról való lemondásnak tekintették. Az egyházi és világi vezetők 1041-ben idegen helyett egy törzsgyökeres magyart, Aba Sámuelt, I. István király sógorát ültették a trónra. Sámuel rögtön visszaadta az egyháznak az elkobzott javakat és honfitársait tette udvarában elöljárókká. Oltalmazott szegényt és gazdagot, szerette minden alattvalóját. Ref, 119-120 old.
Péter szíves fogadtatásra talált a császári udvarban. A német politika nyomban felismerte, hogy Péter ürügyet szolgáltatott a magyar belügyekbe való avatkozásra, illetve Magyarország elfoglalására. Ekkor III. Henrik ült a császári trónon, aki 1031-ben német vereség után megkötötte István királlyal a békét. Imperialista politikát követett, és a német közvélemény támogatta. Sámuel király hasztalan küldött követeket hozzá; nemsokára a határon elkezdődtek a betörések és pusztítások. Időközben a Péter elől Lengyelországba menekült Árpádházi hercegek egyike, talán András is felkereste a császárt, akinek vendégszeretetét így két magyar trónkövetelő is élvezte. Ez méginkább felbátorította Henriket; 1042-ben húsvét tájékán Kölnben gyűlést tartott, amelyen a háború mellett döntöttek. Ref, 120 old.
1042 szeptemberében III. Henrik császár vezetése alatt, Péter és András tónkövetelőkkel egyetemben, tekintélyes had indult el Magyarország felé. Kilenc várost és várat foglaltak el Pozsonnyal együtt, amelyeket az egykor Péter által kinevezett olasz és német ispánok játszhattak a kezükre. Garamig hatoltak be az országba, ahonnan jónak látták visszafordulni. A megszállt területet a császár Andrásra bízta, akit Sámuel király a németek távozása után kivert az országból; ezáltal országa területi épségét hamar helyreállította. Ref, 120-121 old.
A német-római császár megértette, hogy csupán fegyverrel nem igázhatja le a magyarokat, ezért a pápához fordult. IX. Benedek pápa készségesen bitorlónak nyilvánította és kiátkozta a magyar uralkodót. Akkoriban az egyházi átok volt a legfélelmetesebb büntetés, amely kizárta az illetőt a hívők közösségéből, és ha király volt, alattvalóit felmentette kötelezettségeik alól. A pápai átok híre nehezen jutott el Magyarországra, így az 1043-as császári támadás is meghiúsult. Ekkor azonban Sámuel király a békéért évi 400 font arany kifizetésére kötelezte el magát, amely megingatta tekintélyét. Ref, 121-122 old.
1044-ben a húsvétot Sámuel Csanádon töltötte, ahol Gellért püspök a szószékről hevesen leszólta a királyt, azt mondván, hogy a negyven napi szent böjtöt gyilkos kardjával szennyezte be, és nem érdemel bűnbocsánatot. Sámuel nagylelkűen megbocsájtott; mely tette vesztét okozta. Gellért nyílt fellépése a világi tisztviselők hűségét is megingatta. Egyesek kiszöktek Péterhez Németországba, mások lesték az alkalmat, hogy elpártoljanak a kiátkozott királytól. 1044 nyarán a német-római császár újabb támadást indított Magyarország ellen. A tömegek lelkesen gyűltek országuk függetlenségéért harcoló királyuk köré. Sámuel király Ménfőnél a németekre támadt, ahol egyes magyar ispánok csata közben átpártoltak a németekhez. Csupán az árulás szerezte meg III. Henriknek a diadalt. Sámuel királyt elfogták és kiszolgáltatták Orseolo Péternek, aki fejét vetette. Egyházi átok alatt hunyva el, tetemét népe titokban az általa alapított sári monostor egy zugába temette. Ref, 122 old.
Sámuel király halála után a német-római császár Orseolo Pétert helyezte a magyar trónra. Péter feltétel nélkül elismerte Magyarország nevében a császár uralmát, sőt a bajor jogot is kiterjesztette az országra. Ref, 123 old.
Péter kérelmére Henrik császár erős sereget hagyott nála, azonban uralma csak az idegen lándzsákon nyugodott. Mivel az egyház is támogatta, a király iránt támadt gyűlölet egyre inkább kiterjedt püspökeire, sőt a katólikus vallásra is; a pogány hagyományok itt-ott újra éledezni kezdtek. 1046 tavaszán felkelés tört ki, és a vezetők követeket küldtek az Árpád-házi hercegekért Lengyelországba. András és Levente 1046 nyarán lengyel segítséggel jelent meg Abaújban, ahol nagy tömeg fogadta őket. E hírre Péter újra Németországba akart szökni, de a saját környezetében levők elfogták és kioltották életét. Ref, 123 old.
Eközben a felkelés szétterjedt az egész országban. A tömeg rabolta, gyilkolta az olasz és német tisztségviselőket, az adó- és tizedszedőket, lerombolta, felperzselte a katólikus templomokat, és a főpapokat is üldözőbe vette. Gellért három másik püspökkel Pestre igyekezett, amikor Vata, az egyik vezér, aki újra pogány szokásokat vett fel, embereivel elfogta. Felhurcolták egy hegyre, amelyről ledobták, a lenn várakozó pogányok pedig darabokra vágták holttestét. Így vált Gellért püspük, a későbbi szent a magyar kereszténység egyetlen neves vértanújává; a hegyet pedig róla nevezték el. Ref, 124 old.
András néhány hét alatt országszerte helyreállította a régi rendet. Mihelyt a felkelés elérte célját, a német uralom ledöntését, a tömegek önként letették a fegyvert. Ref, 124 old.
