Etelköz elhagyása
Simeon bolgár király trónralépése óta esküdt ellensége volt a bizánci császárnak. 895-ben Árpád vezér, a császár szövetségeseként nagyobb hadat küldött fia, Levente (Liuntin) vezetésével Bulgáriába. A magyarok diadalmasan harcoltak, viszont a hosszú tusában sokan elvesztek. Azután Simeon király összefogott a magyarok régi ellenségével, a besenyőkkel, és megtámadtatta velük Etelközt. A rajtaütés készületlenül érhette a magyarságot, amely súlyos veszteséget szenvedett, és főleg a Bulgáriában harcolók családjai, sok asszony és gyermek a besenyő mészárlás áldozataivá lettek. Árpád hamarjában összegyűjtötte népét, majd elindult biztoságosabb hazát keresni. Először északnak, Kievnek tartott, viszont ott már szervezett állam állta útját. Így visszafordult a Kárpátokhoz, és a mai Vereckei-szoroson át egy addig ismeretlen, igen gyér népességű földre, a mai Magyarországra bocsátkozott be. Etelköz roppant területét a szerteszét tanyázó magyarság csak lassan és fokozatosan ürítette ki. Egyes rajok, amelyek a besenyők elől a hegyekben és erdőkben húzódtak meg, az Al-Duna mentén és Erdélyen keresztül vergődtek el a magyarsághoz. Ref, 23-24 old.
A honfoglalás
A Vereckei-szoroson való átkelés után először az ott élő gyér szláv népességet igázták le, majd bolgár területeket foglaltak el. A bolgár törzsfők örökös torzsalkodásban éltek egymással, így a magyarok könnyűszerrel a Sajóig, a Zagyváig, a Berettyóig, a Duna-Tisza közére, a Maroshoz, sőt az Al-Dunáig nyomultak előre. Egymás után vívták meg földváraikat, kezdetleges erődítményeiket, és a hagyomány szerint Alpárnál döntő csapást mértek rájuk, így ezt az országrészt egész Orsováig hamar hatalmuk alá vonták. Zolta, Árpád fia később feleségül vette a bihari Mén-Marót, bolgár törzsfő leányát. Ref, 35 old. A magyar hadak eleinte keletről nyugatra vad viharként törtettek előre, és évekig senki sem állhatott ellen szilaj rohamuknak. Csapataik szerte kalandoztak, ellepték nemcsak a közeli tartományokat, hanem a legtávolabbi országokat is. Ref, 38 old.
899 körül néhány ezer könnyű lovasuk betört Itáliába, majd kegyetlenül dúlta Lombardia síkjait. Nemsokára azonban Berengár király hatalmas haddal a Brentáig szorította vissza őket. Már-már végveszedelembe kerültek, de vakmerő elszántságuk meghozta gyümölcsét. Hirtelen rajtaütöttek az elbizakodott, minden elővigyázatosságot mellőző ellenségen és szeptember 24-én teljesen megsemmisítették őket. Ez volt első nagy győzelmük nyugati területen, európailag szervezett hadseregen. Így kezdődtek azok a híres külkalandozások, melyek fél évszázadnál tovább állandó rettegésben tartották, örökös ínségbe döntötték az akkor már rég katólikus Európa legnagyobb nemzeteit, legelőkelőbb uralkodóit. A régi krónika szerint abban az időben a magyarok lelke egyebet sem óhajtott, mint hogy területeket foglaljon, nemzeteket hódítson meg és vitézi mesterséggel éljen. Ref, 38-39 old.
906-ban Árpád befejezi a honfoglalást. Hogy mikor és hogyan ment végbe a területek elfoglalása, azt sűrű homály borítja. Némelyek szerint az Itáliában aratott fényes diadal után belátták, hogy azt a földet nem tudják megtartani. Így német és morva uralom alatti területek ellen fordultak. Mások szerint Árpád először a morvákat győzte le, és az Alpári csatát is fejedelmükkel, Zalánnal vívta meg, s csak azután hódította meg Pannóniát. Ref, 36 old.
907-ben a német birodalom megpróbálta kiragadni Pannóniát a magyarok kezéből. Gyermek Lajos német király támogatásával, hatalmas sereggel törtek be az országba. Árpádnak Bánhidánál sikerült feltartóztatnia a bajor hadat, amelyet július 6-án véres csatában teljesen megsemmisített. Üldözőbe vette őket, a Lech vizéig dúlta a bajor területet, és teljesen elpusztította a keleti őrgrófságot. Árpád még ebben az évben befejezi dicső életét; testét egy patak medrébe temették el. Fejedelmi székét legfiatalabb fia, Zolta (Zsolt) foglalta el. Ref, 42-43 old.
A magyarok nyilai
Zolta uralkodása idejéről rengeteget írnak a nyugati krónikások. A keleti őrgrófság megszűnése megnyitotta a nyugat kapuit a fürge magyar lovasok előtt, és kisebb-nagyobb rajokban minduntalan megjelentek a legtávolabbi országokban is. Mindenhol leverték az ellenállást, raboltak, égettek kedvük szerint. Különösen a templomok, zárdák és monostorok vonzották őket, mivel ezek voltak ez időszak dús kincsestárai. Bajorországban ez időben terjedt el "A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!" ima. Ref, 43-44 old.
908 augusztus 3-án Türingiában megvertek egy erős német sereget Ref, 44 old. 909-ben már a sváb földet dúlták, de egy utócsapatukat augusztus 11-én megverték a bajorok. Ref, 44 old.
910-ban újra megjelentek a bajor tartományban. Gyermek Lajos német király közfelkelést hirdetett ellenük. Tekintélyes had gyűlt össze, melyet azonban a magyarok a Lech mezején, Augsburg közelében június 12-én, egy másik hadat az Isar vidékén június 22-én pusztítottak el, és a Rajnán túlra hatoltak. A következő években bár egyik-másik csapatukat megverte az ellenség vagy egyéb miatt veszett el, de egészében uraivá váltak Európa nyugati részeinek, különösen Németországnak, ahol az Elba menti szlávok rendszeresen kalauzolták, élelemmel látták el őket, néha maguk is hozzájuk csatlakoztak. Ref, 44 old.
914-ban Arnulf bajor herczeg, Konrád, az új német király ellensége a magyarok közé menekült, és támadásra bíztatta őket. Berengár olasz király szintén segítségüket kérte. Ref, 44 old.
924-ban megjelentek Olaszországban és felgyújtották Pávia városát. Azután Burgundba, onnan a Pirenei-hegyekig, majd egész az Atlanti-óceánig hatoltak. Délen azonban tömegesen áldozatul estek a forró éghajlatnak, és csak kevesen vergődtek a roppant távolból haza. Egy másik raj a német birodalomba tört be, melynek királya, akkor már I. Henrik, megveretve, kilenc évi békét kért, és állandó évi adót ígért, hogy nagy birodalma egy részét, saját családi birtokát, Szászországot és Türingiát kíméljék. Kilenc évig nem is bántották a magyarok e két tartományt, valamint a bajor területet, melynek hercegével jó viszonyt ápoltak. E kilenc év békét Henrik birodalma megerősítésére használja. Ref, 44-45 old.
926-ban feldúlták a sváb tartományt, és a Rajnán átkelve, apró, 100-200 fős csoportokban Lotaringiába és messze, francia földre kalandoztak. Ref, 44-45 old.
Henrik király nem újította meg a békeszerződést, így a magyarok még 933 elején, télen megindították a támadást. Azt a hibát követték el, hogy bár nem lehettek nagy számban, legfeljebb 8-10 ezer harcos volt együtt, ketté osztották a sereget, így az időközben egyesült és megerősödött német had egymás után megverte őket. Az egyik hadtest Gotha környékén pusztult el. A másikat maga Henrik király verte meg 933 március 15-én, Lipcse vidékén. Ez a vereség nem törte meg a magyarok erejét, a területi viszonyok nem változtak, és a keleti őrgrófságot sem tudta Henrik visszaállítani. Folytatták betöréseiket és a német birodalom különböző országait, az olasz és francia tartományokat és Spanyolország egy részét a következő évtizedben továbbra is pusztították. Ref, 46 old.
934 körül a magyarok már a Balkánt sem kímélték. Behatoltak a bizánci birodalomba, egészen Konstantinápolyig. A monda szerint Botond vezér bárdjával törte be a főváros falának érckapuját. 936-ban a magyar seregek újra megjelentek Konstantinápoly alatt; ekkor a császár öt évre békét kötött velük, amelyet 942-ben megújított. Ref, 46 old.
Hadjáratok
943-ban az alig 16 éves Taksony, fiatal fejedelem vezette a magyar hadakat külföldre. Ez már nem kisebb méretű portyázás, hanem valóságos hadjárat volt, melyben az itthon nélkülözhetetlen csapatokon kívül az egész nemzeti haderő részt vett. Végigvonult Olaszországon, le egészen Otrantóig, és hatalmas zsákmánnyal tért haza. Ő nem indult többet külföldre, de népe folyton újabb kalandokat keresett. Ref, 46-47 old.
954-ben Belgiumon, Franciaországon és Burgundon át portyázva, Felső-Olaszországba fordultak, és óriási zsákmánnyal tértek haza. Ez volt az utolsó nagy európai kalandozásuk. Ref, 47 old.
955-ben Bulcsú, Lehel, Súr és Botond vezetése alatt a magyarok megtámadták Augsburg városát, azonban Ottó császár ellenük vonult, és Lech mezejénél elveszítették a csatát. Az elfogott vezéreket Bulcsút, Lehelt, Súrt felakasztották. A seregből csak kevesen vergődtek haza. Hogy megbosszulják azt, ahogy a németek a vezéreikkel bántak, a magyarok a hagyomány szerint 20 000, korábban foglyul ejtett német rabszolgát végeztek ki, mely nyílván túlzás. Ref, 48 old.
Taksony érdeme volt, hogy a magyarok e súlyos csapást ki tudták heverni, és hogy továbbra is megtartották hazájukat. Ref, 60 old. Azonban e veresség nem vetett véget a külkalandozásoknak: a német határon a kisebb harcok folyamatosak voltak, és az osztrák határgrófságokat csak évtizedek múlva sikerült a császárnak visszaállítania. A betörések a görög birodalomba is folytatódtak: néha egész Konstantinápolyig, vagy a Balkán délnyugati részeibe is eljutottak. Ref, 48 old.
972 körül a magyarság belviszonyainak változása következtében értek véget a külkalandozások. Ref, 48 old.
A magyar nép a honfoglalás korában
A magyar nép a X. században a mai Német-, Olasz-, Franciaország réme volt. Krónikásaik sokat foglalkoztak velük, mégpedig a rémület, a nemzeti és vallásos gyűlölet hatása alatt; így a róluk alkotott kép természetszerűen a legsivárabb, igazi torzkép. A bibliai Góg és Mágóg népének nevezték, amelyet Isten a világ büntetése céljából bocsájtott szabadon. A hunok, az avarok, a parthusok és agarenusok utódainak nevezték, illetve a zsidóktól származtatták őket. Ronda, kutya népként írták le, mely farkasra és kutyára esküszik, nyers húst eszik, vért iszik, a megölt emberek testéből kiszedi és orvosságként használja a szívet. Külsejüket rettenetesen ijesztőnek, ábrázatukat, kinézetüket nem is emberinek találták. Ref, 26 old.
Sokkal helyesebben ítélték meg a magyarokat ez idők arab és görög írói, akik leírják, hogy a magyarok Etelközben szabadon, elszéledten, családok szerint éltek, a tágas síkságon lovaikat és nyájaikat legeltetve, és nemez sátorban laktak. A nép jogilag két rétegre oszlott: szabadokra, illetve rabszolgákra, akik a leigázott benszülöttekből, hadifoglyokból és olyan magyarokból kerültek ki, akik büntetésből veszítették el szabadságukat. Ismerték a földművelést, de elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak. Ló-, marha-, juhnyájak, számos teve kisérte őket vándorlásaik során. A mindennapi élethez nélkülözhetetlen mesterségeket is ismerték. A IX. század végén már tudtak teve- vagy lószőrből nemezt készíteni, vászont szőni, bőrt cserzeni, vasból fegyvert és más szerszámot kovácsolni és alkalmazták az ötvösség különféle technikáit. A vagyon az élő marhán kívül, főleg ruhaneműből, drága szövetekből, leginkább nyuszt- és cobolyprémből, állati bőrből, házi bútorból állt. A ruházat vászonból és cserzett állati bőrből készült. Hosszú és bő, prémes ruhát viseltek. Ismerték a bizánci szövőipar gyönyörű és drága termékeit, a sokféle színes selymet, és a gazdagok, a nagy nyájbirtokosok selyem szövetből készíttették ruhájukat. A gyarapodó vagyonossággal a fényűzés is lábra kapott közöttük. A férfiak gazdagon öltözködtek, arany nyakláncot, drágakövet, felöltőjük alján apró arany csengőket hordtak és még fegyverüket is ezüstözték. A nők szintén sokféle ékszert viseltek és egyszerű nemez sátrukat szép szőnyegekkel díszítették. A görögök különösen kiemelik, hogy a magyarok szeretik a külső díszt, a pompát és hogy jó kinézetű, tekintélyes külsejű emberek. A ház körüli teendőket a nők végezték. Ref, 26-28 old.
A férfi főfoglalkozása és mulatsága a háború, a szomszéd területekre való betörés, a vadászat és a fegyvergyakorlat volt. A hosszú vándorlások és küzdelmek életmódjukat, gondolatvilágukat, szokásaikat a katonai élethez igazították. Lóháton szolgáltak, sőt annyira összenőttek a lóval, hogy azt mondták róluk, hogy lovuk hátán laknak. Harcmodoruk, mely az erőteljes, gyors és teljes sikerre irányuló támadásban állt, nemcsak vezetőiktől, hanem minden katonától megkövetelte a bátorságot, kitartást, készültséget és fegyelmet. A magyar katona arra törekedett, mint ezt Bölcs Leó császár egyenesen hangsúlyozza, hogy "az ellenséggel szemben vitézül viselkedjék". Ezért "munkát, fáradalmat magasztosan elvisel, tűri az égető meleget és a fagyasztó hideget, és mindennemű nélkülözést". E katonai szellemnek megfelelő volt államszervezetük. Míg Leó császár a frankokról kiemeli, hogy engedetlenek vezetőikkel szemben, a magyar népről azt írja, hogy "egyetlen fő uralma alatt áll, aki rettegéssel kényszeríti engedelmességre a tömeget és a bűnösök szigorú és kemény büntetéssel sújttatnak". Egy másik író szerint "Minden magyar a gyula szavára hallgat, s támadást és védelmet, valamint más ügyeket illető parancsainak engedelmeskedik. A magyarok azt teszik, amit a gyula parancsol". Ref, 28 old.
A szabad ember jelképe a magyaroknál nem a ruha, hanem a nyírott fej és a fegyver volt. A szabad magyar rövidre nyírta haját, mely divat a nyugaton élőknek is megtetszett. Dísze és sikereinek főeszköze fegyverzete volt. Elsősorban a nyilat kezelte csodás ügyességgel; a lovasok "huj-huj (hajrá)" kiáltással vágtatva előre, távolról kezdték el a nyilazást. A közelharcban kardot, gerelyt, fejszét, csatabárdot, csákányt használtak. Ha győztek, mindaddig üldözték a futó hadat, míg teljesen el nem pusztították őket. A magyar harcos szabadságának jelképei végigkísérték életét, sőt még a sírba is magával vitte őket; vele temették el fegyvereit, lovát, hű kutyáját, kedvenc edényeit, sőt a gazdag férfit és nőt teljes díszben földelték el. Mivel a nép tágas területen, szerteszét élt, a gyülekezésre kürtök és tárogatók adtak jelet. Ref, 30-31 old.
Bölcs Leó szabad nemzetnek nevezte a magyart. Valójában két nagy politikai erény már ekkor meglátszott a vándorló magyarságban: a rajongó szeretet fejedelme iránt, melyet később koronás királya iránt tanusít; illetve a szabadságszeretet, vagyis az állami önállóságához, függetlenségéhez való töretlen ragaszkodás, mely ezer év viharaiban sem ingott meg és él benne mind e mai napig. Ref, 32-33 old.
