A magyarok a honfoglalás előtt (895 előtt)

Egyes tudósok Kelet-Ázsia pusztaságait tekintik a magyarok őshazájának, a magyarokat pedig a mongol, vagy a török-tatár népcsalád leszármazottjainak. Mások ellenben a magyar és finn nyelv közötti rokonság nyomait követve, a magyarokat a nagy finnugor népcsaládba sorolják. De a nyelvi rokonság mivel nem vérbeli rokonság, nem feltétlen bizonyítéka az azonos gyökereknek. Egy újabb elmélet a magyarokat Közép-Ázsiából származtatja, és a nagy török-tatár népcsaládhoz tartozónak tekinti. Korabeli arab és bizánci írók törököknek nevezik a magyarokat, Turkia-nak mai hazáját. A X.-ik században az első magyarországi keresztény püspököt Turkia püspökének szentelték fel; nemzetünk egyik legrégebbi kincse, a magyar királyi korona pedig Turkia királyának nevezi a magyarok királyát. Azonban Bölcs Leó császár ismételve állította, hogy a magyarok és bolgárok politikai szervezete és harcmódja alig, vagy semmiben sem különbözik, ami lehetetlen lenne, ha a két nép vérrokonságban nem állna. ^{Ref, 19-20 old.}

Lebediában, a kazár birodalomban

Bárhonnan és bármilyen törzsből is származik a magyar nép, 830 után belépett az európaiak történelmébe, mégpedig a Dnyeper és Don vidékén, a Fekete- és Azovi-tengerek közötti területen, melyet vezére Előd (Lebed) után Lebediának neveztek. A nép hét törzsre (Nyék, Megyer, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kara és Kaza) oszlott. A férfiak katonák és vadászok voltak, a nők a családnak szentelték magukat. Vezéreik és főtisztjeik voltak, akiket kende-nek és gyula-nak neveztek. Lebedia délebbi fekvése, enyhébb éghajlata, vízben, erdőben, termő földben való bősége megfelelt a beköltöző magyar nép szükségleteinek. Lovaik, csordáik és gulyáik dús legelőt találtak, a talaj művelésre alkalmas volt, és megtermett a búza, árpa, szőlő, és a mérsékelt éghajlat sok más gyümölcse. ^{Ref, 20 old.}

E terület az akkor már nagy hatalmú és virágzó kazár birodalomhoz tartozott, amelytől a magyarok kétségkívül harcban, fegyverrel hódították el. De a kazárok és a magyarok csakhamar barátságos viszonyba kerültek, amelyet Előd azzal pecsételt meg, hogy kazár lányt vett feleségül. E szövetséget a közös ellenség, a magyarral vérrokon, de sokkal számosabb, besenyők elleni védekezés szülte. A besenyők szomszédjaik voltak a kazároknak és magyaroknak, s folyamatonosan támadták őket. ^{Ref, 20 old.}

A kazár birodalomban ekkor már a kereszténység az elismert felekezetek közé tartozott. A honvédelem és igazságszolgáltatás, a földművelés, ipar, kereskedelem fejlettsége, a békés munka oltalma és tisztelete jellemezte a kazár államéletet; a polgárosodás legmagasabb fokán álló társadalom volt, amellyel addig a magyarok érintkeztek. ^{Ref, 20 old.}

A kazárok nemcsak politikai szövetségben álltak velük, hanem tömegesen csatlakoztak hozzájuk, nagy számban álltak soraikba. Sőt, külön törzzsé tömörültek, és így a magyarok egy nyolcadik törzzsel, a kabarral szaporodtak. Már akkor, a világtörténelembe való első belépésekor tetten érhető volt a magyarság egyik legjellemzőbb tulajdonsága, fennmaradásának egyik titka: beolvasztóképessége és ellenállhatatlan vonzereje. Sőt, már ekkor megnyílvánult egyszerű, de kitűnő hadszervezetének fölénye, mivel a jövevény tömegek magyar módra rendezkedtek be. ^{Ref, 21 old.}

A magyarság érintkezésben állt Bizánccal, Európa nagyhatalmával is; hadakozott, kereskedett vele, illetve megismerkedett a bizánci keresztényéséggel. ^{Ref, 20 old.}

860-ban a kazárok magyar segítséggel Herszon városát vívták. A városban időző Cyrill (Konstantin) görög hittérítő és szerzetes, később a szlávok híres apostola, a béke érdekében a kazárokat saját táborukban kereste fel. Hazafelé menet magyarokkal találkozott, akik üvöltve támadtak rá, de amint megtudták, hogy bizánci keresztény pap, megszelídültek, meghajoltak előtte és meghallgatván intő szavait, szabadon engedték minden kísérőjével együtt". ^{Ref, 21 old.}

Bár a magyarok kitűnő lovasok, jeles nyilasok, bátor katonák voltak, hiányzott hadszervezetükből az egység. A törzsek még nem igen olvadtak össze, és a törzsfőnökök önállóan vezették csapataikat, amely nagyobb hadjáratokban megnehezítette az erők összpontosítását. A hagyomány szerint a kazárok ösztönözték Elődöt, hogy népe fejedelmévé tegye magát, és így olvassza össze a magyarság törzseit. Előd azonban már agg ember volt, és különben sem voltak gyermekei. Maga helyett egy másik vitéz, de szintén öreg törzsfőt, Álmost ajánlotta fejedelemül, aki azonban öregségére hivatkozva, fiát, a férfi kora delén járó Árpádot választotta. ^{Ref, 22 old.}

Etelközben

Árpádot a magyarok kazár szokás és törvény szerint pajzsukra emelték, és fejedelmüknek ismerték el. Meglehet, hogy nem így történt, hanem Álmos vagy Árpád okulva a háborúk tapasztalatain és a kazárok példáján, fegyverrel, vérrel-vassal alapította meg fejedelmi, fővezéri hatalmát és kierőszakolta a törzsektől az elismerést. De akárhogy történt, Árpád immár a magyarok közös fejedelmévé vált, és a magyar nemzet tulajdonképpeni megteremtője lett. A fejedelmi hatalom megalkotása valószínüleg a besenyők folytonos támadásai miatt következett be, és amelyek miatt végül a már-már megtelepedett magyarságnak újra vándorútra kellett kelnie. ^{Ref, 22 old.}

A besenyőknek Árpád sem tudott ellenállani, és népét egy biztonságosabb vidékre vezette. 885 körül a magyarság Lebediából délebbre, Etelközbe (Vízközbe), az Alsó-Dnyeper, Bug, Dnyeszter, Prut és Szeret közötti óriási, nagyrészt lakatlan területre költözött (ma Bukovina, Moldva, továbbá Besszarábia és más orosz tartományok). E föld termékeny volt, fában, vízben, legelőben bővelkedő, és bár a kazár birodalommal való érintkezés megszűnt, Árpád a bizánci birodalomban igyekezett támaszt találni. A császári udvarban valóságos szerencsének tartották, hogy a harcias magyarság a Fekete-tenger tartományain él. Bölcs Leó császár egyenesen a gondviselés művének látta a magyarok Etelközbe való költözését: "az isteni gondviselés a rómaiak (görögök) helyett a turkokat (magyarokat) keltette fegyverre a bolgárok ellen." ^{Ref, 22-23 old.}

Leó császár nagy mukájában megrajzolta a magyarok hadi szokásait is, egyenesen kimondova, hogy ezt nem azért teszi, mintha attól kellene tartani, hogy Bizánc a magyarokkal háborúba keveredik. Csakugyan a magyarok ismételten segítették a császárt a bolgárok ellen, és élénk kereskedelmi érintkezésbe léptek a birodalommal. Hadi foglyaikat, rabszolgáikat a Fekete-tengeri kikötőkbe vitték, ahol a bizánci kereskedőktől cserébe drága aranyszövetet, színes gyapjúszőnyeget, ékszert és a virágzó bizánci ipar egyéb termékeit vásárolták. Ellenben a magyarok a közeli szláv törzseket folyamatosan támadták, és adófizetésre kötelezték. Csapataik, mint már Lebediából is megtörtént, a nyugati világba kalandoztak, amely akkor hallotta először a magyar nevet. Néha a németeket segítették a morvák ellen, máskor a morvákat a németek ellen. ^{Ref, 23 old.}

Etelköz elhagyása

Simeon bolgár király trónralépése óta esküdt ellensége volt a bizánci császárnak. 895-ben Árpád vezér, a császár szövetségeseként nagyobb hadat küldött fia, Levente (Liuntin) vezetésével Bulgáriába. A magyarok diadalmasan harcoltak, viszont a hosszú tusában sokan elvesztek. Azután Simeon király összefogott a magyarok régi ellenségével, a besenyőkkel, és megtámadtatta velük Etelközt. A rajtaütés készületlenül érhette a magyarságot, amely súlyos veszteséget szenvedett, és főleg a Bulgáriában harcolók családjai, sok asszony és gyermek a besenyő mészárlás áldozataivá lettek. Árpád hamarjában összegyűjtötte népét, majd elindult biztoságosabb hazát keresni. Először északnak, Kievnek tartott, viszont ott már szervezett állam állta útját. Így visszafordult a Kárpátokhoz, és a mai Vereckei-szoroson át egy addig ismeretlen, igen gyér népességű földre, a mai Magyarországra bocsátkozott be. Etelköz roppant területét a szerteszét tanyázó magyarság csak lassan és fokozatosan ürítette ki. Egyes rajok, amelyek a besenyők elől a hegyekben és erdőkben húzódtak meg, az Al-Duna mentén és Erdélyen keresztül vergődtek el a magyarsághoz. ^{Ref, 23-24 old.}

Ez a hosszas vándorlás, az örökös küzdelem, a legkülönbözőbb vidékeken való tartózkodás, a sokféle néppel folytatott békés vagy harcias érintkezés a magyarság egész valójára, társadalmi és hadi szervezetére is hatást gyakorolt. Új elemek és eszmék hatoltak lelkébe, az új fogalmakhoz új szavak kellettek, melyek az idegen nyelvekből tömegesen kerültek nyelvébe. Napról-napra meg kellett vívnia az élet harcát. Olyan területre kerülve, melynek nem voltak természettől védett határai, folyton készen kellett állnia, hogy megoltalmazza telepeit, legelőit és a nagy marhaállományt, melyre élelmezéséhez szüksége volt. E folytonos küzdelem első sorban katonává, mégpedig lovas katonává nevelte. A legszebb katonai erények, a bátorság, az önfeláldozás, a fegyelem és vezéreihez való töretetlen ragaszkodás szokatlanul nagyra nőtt minden egyes fiában. Már nyolc törzsre oszlott, melyek a hadszervezete alapját szolgálták. ^{Ref, 25 old.}