"...
Azon a földön, melyet ma hazánknak nevezünk, évezredekkel a magyarok előtt megjelent az ember, s a polgárosodás bizonyos fokára vergődött. Írott emlék nem hirdeti ugyan küzdelmes sorsát, de az anyaföld, mely szülte és táplálta, mely csontjait befogadta, munkájának ezerféle nyomait őrizte meg, fejlődő értelmessége alkotásainak kimeríthetetlen múzeumává, az őskorszakok valóságos régiségtárává lett. Ásó és kapa tárja fel e dús régiségtárt s nincs hazánk messze területének egyetlen vidéke, hol a véletlen vagy a tervszerű kutatás az őskori ember valamelyes hagyatékára nem akadna.
...
Meghódoltak neki az összes népek, melyek a Kaspi-tengertől a Rajnáig, az Alsó-Dunától a Keleti-tengerig levő végtelen területeken laktak. Attila ebből a vallásra, eredetre, nyelvre, hadi és államszervezetre nagyon különböző elemekből, melyek azonban mindnyájan fiatalok, előre törekvők voltak s érvényesülni igyekeztek, egy nagy szövetséges birodalmat alakított, s elsőrangű politikai és katonai tényezővé avatta. Az ő országa volt a barbárok világa, a keleti és nyugati római birodalmaktól különálló világ, melyet Attila katonai és politikai lángelméje velők egyranguvá igyekezett tenni. Ennek a barbár világnak, a benne élő népeknek képzelőerejére Attila varázsos egyénisége századokra kiható benyomást tett. Hősmondáiknak, költészetöknek, vitézi énekeiknek legelső, legragyogóbb alakja Attila volt, kihez hasonló Nagy Károlyig nem merült föl az európai népek életében. A monda új világrend alkotójának, a férfias erő, a lelki nagyság, a hadvezért és uralkodói lángelme megtestesülésének, dicsőnek, nagylelkűnek, igazságosnak hirdeti, kinek birtokában volt Isten csodatevő kardja, mely az égből hullott le, s melyet egy pásztor talált meg és adott át annak, aki egyedül méltó reá, hogy forgassa. A mily nagynak és megnyerőnek hirdeti a monda, oly rettenetesnek és embertelennek festik Attilát ellenségei, a rómaiak. Kegyetlen barbárnak, a világ pörölyének nevezik, kit Isten ostorul bocsátott az emberiségre.
...
Régi krónikáink a következőképpen mondják el a magyar nemzet eredetét és vándorlásait:
A vízözön után Noé három fia különböző népek törzsatyja lőn, és egyiküknek, Jáfetnek fia, Magóg vagy Nimrót, a nagy vadász, Evilát földjére (Szittyaországba vagy Perzsiába) költözött, hol neje, Enet, két fiúval, Hunorral és Magorral ajándékozta meg.
A fiúk idővel maguk is jeles vadászokká lettek, s egyszer egy szarvasünőt kergetve eljutottak a Meotis (Kaspi-tenger) ingoványaiba. Ez a föld sebes folyókban, fűben, fában, halban, madárban és vadban annyira bővelkedett és baromtenyésztésre oly alkalmasnak látszott, hogy a két testvér övéivel együtt ott telepedett le. Utóbb véletlenül ráakadtak Bereka fiainak nejeire és leányaira, amikor ezek férfiak nélkül, víg zeneszóval, a kürt ünnepét ülték. Rajtukütöttek és magukkal vitték őket a Meotis ingoványaiba. A foglyok között volt Dula, alán fejedelem két leánya, akiknek egyikét Hunor, másikát Magor vette hitvesül. E házasságokból származtak a hunok és a magyarok.
Lassan-lassan mindkét ősatya utódai fölöttébb elszaporodtak és nem fértek meg többé Meotis szűk földjén. Szittyaországba, az Etil (Volga vagy Don) vidékére költöztek tehát, ahonnan Attila királlyal egész a Tiszáig és a Dunáig nyomultak, és meghódították Pannóniát. Attila halálával a hunok visszatértek Szittyaországba, és ott megint megszaporodva, századok múltán, a magyarokkal együtt, újra felkerekedtek, hogy visszaszerezzék Attila országát. Árpád, Álmos fia alatt szerencsésen célt értek.
...
László azon kiválasztottak közé tartozik, akiknek nemes egyéniségéből a fenség fénye sugárzik, ha korona nem is övezi homlokukat, s hazája rég ismerte már a vitéz daliát, a csaták hősét, szegények és elnyomottak lovagias oltalmazóját. Nemcsak a magyarok, hanem a lengyelek is rajongtak érte. Anyja fejedelmi lengyel hölgy volt, s e címen lengyel krónikások Lászlót népüknek követelik, s büszkén igaz lengyelnek nevezik. A valóságban a magyar közlélek egy új és sajátos hajtása László király, az eleurópaiasodó magyar szellem eszményi megtestesülése. Amikor férfikora virágában király lett, már a hősiességnek valóságos mondaköre szövődött megnyerő alakja köré. Csodát beszéltek vitézségéről, harci bárdjának erejéről, a többiek sorából egy fejjel kiemelkedő ékes termetéről, férfias, szép ábrázatáról, amely ragyogott mint a hajnali csillag, fénylett mint a nap, kápráztatott mint az arany. A keresztény lovag, a nemzeti hős mintaképe volt, s elbűvölő egyénisége a hadi babért nagyra becsülő magyarságban rajongó szeretetet keltett.
...
A templomi festészet különös kedvvel foglalkozott vele, s hirdette hőstetteit egyszerű ábrázolásban a tömegeknek. A költészet bátor Lászlónak, kegyes királynak nevezte, s amit a nép képzelete az emberi tökéletességről, testi, lelki erőről kieszelni bírt, azzal a monda az ő kedves alakját díszítette fel. Imájára éhező seregének Isten küld eleséget, szomjas katonáinak Mózes példájára a kősziklából fakaszt friss forrást, a pénzt, mellyel az ellenség meg akarja rontani, kővé változtatja, a pestis ellen csodafüvet talál. Ismeri az állatok nyelvét, a madarak beszédét, szavait a virágok és fák megértik; angyalok oltalmazzák tüzes karddal, megmentésére szétválik a hegység, s üldözői a hasadék túlsó partján maradnak; megszelídíti a szögszilaj mént, s harczi lovává, táltossá teszi. Megtermékenyíti a földet, s a magyar föld soha sem volt oly termékeny, mint az ő idejében. Élve, rózsákat szaggat, s koronájába fűzi. De halálában sem válik el hű népétől. Sírja felett csillag ragyog, mely az égből szállt le, maga nagy veszedelmek idején ott hagyja koporsóját, a harcosok sorába siet és diadalra segíti őket.
..." Referencia
