Régi krónikáink a következőképpen mondják el a magyar nemzet eredetét és vándorlásait:
A vízözön után Noé három fia különböző népek törzsatyja lőn, és egyiküknek, Jáfetnek fia, Magóg vagy Nimrót, a nagy vadász, Evilát földjére (Szittyaországba vagy Perzsiába) költözött, hol neje, Enet, két fiúval, Hunorral és Magorral ajándékozta meg.
A fiúk idővel maguk is jeles vadászokká lettek, s egyszer egy szarvasünőt kergetve eljutottak a Meotis (Kaspi-tenger) ingoványaiba. Ez a föld sebes folyókban, fűben, fában, halban, madárban és vadban annyira bővelkedett és baromtenyésztésre oly alkalmasnak látszott, hogy a két testvér övéivel együtt ott telepedett le. Utóbb véletlenül ráakadtak Bereka fiainak nejeire és leányaira, amikor ezek férfiak nélkül, víg zeneszóval, a kürt ünnepét ülték. Rajtukütöttek és magukkal vitték őket a Meotis ingoványaiba. A foglyok között volt Dula, alán fejedelem két leánya, akiknek egyikét Hunor, másikát Magor vette hitvesül. E házasságokból származtak a hunok és a magyarok.
Lassan-lassan mindkét ősatya utódai fölöttébb elszaporodtak és nem fértek meg többé Meotis szűk földjén. Szittyaországba, az Etil (Volga vagy Don) vidékére költöztek tehát, ahonnan Attila királlyal egész a Tiszáig és a Dunáig nyomultak, és meghódították Pannóniát. Attila halálával a hunok visszatértek Szittyaországba, és ott megint megszaporodva, századok múltán, a magyarokkal együtt, újra felkerekedtek, hogy visszaszerezzék Attila országát. Árpád, Álmos fia alatt szerencsésen célt értek.
